Nagy találkozások – Négyes Tímea székkötő meséli

Nagy találkozások – Négyes Tímea székkötő meséli

Nekem a Mesterségek Ünnepe a találkozásokat jelenti. Elsősorban pedig a találkozást más mesterekkel. Én magam egy kis baranyai faluban élek, ahol 250-260-an vagyunk, nincsen igazán nagy pezsgés. Év közben nem találkozom sem szakmabeliekkel, sem más népművészekkel. Tehát nekem a Mesterségek Ünnepe ez: a találkozás.

Két olyan nagy találkozásom volt a fesztiválon, ami azt hiszem, hogy a hivatásomban és a saját szakmai utamban is jelentős változást hozott.

 

Így lett a sásból kötött szék a fő csapásirány

Az első Vidák Istvánnal (magyar népművész, textilművész, nemezművész, néprajzkutató, népművészet mestere – a szerk.) történt, aki tulajdonképpen a sás felé terelte az érdeklődésemet. Én ugyanis a kezdetekkor, ahogyan azt tanultam, gyékénnyel dolgoztam. Nálunk itt Baranyában ez a szokás, ez a megszokott anyag. A sás viszont ott van a kertem végében. Tehát ott volt nekem egy felhasználatlan anyagom és egyáltalán nem tudtam, hogy mihez kezdjek vele. Vidák István volt az, aki ott a Mesterségek Ünnepén hozzám lépve lökést adott, hogy hát hiszen, széket is lehet kötni a sásból, miért ne próbálnám meg.

Mára ez a fő anyagom, nem csak székkötésben, minden másban például a szakajtóvarrásban is. Tehát bármiben gondolkozom, először sásban gondolkozom, és ezt neki köszönhetem. Ha nem lett volna Mesterségek Ünnepe, lehet, hogy még mindig gyékénnyel dolgoznék. Fordulópont volt tehát a váltás: új anyag, új lehetőségek. Gyékénnyel is gyönyörűen lehet széket kötni, de a sás sokkal jobban bevált.

Hogy ő honnan ismerte a sásos technikát? Vidák István addigra már sokat foglalkozott az érmeléki székkötővel, Kovács Imre bácsival. Filmet is készített róla, könyvében is ír a sásos székkötésről, Kovács Imre bácsitól szerezve ismeretet. A rendezvénybéli találkozásunk után el is küldött a kötetből egy részletet. Ez alapján tanultam meg sásból kötni, mert kicsit másként kell, más a technikája.

Én azóta úgy belemerültem ebbe a témába, hogy néprajzi kutatást végzek a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként a székkötésről. De nemcsak kutatom, oktatom is a székkötést. Nagyon fontos és persze szívem vágya, hogy ne vesszen ki a szakma, próbálok inspirálni, rávezetni, kedvet csinálni. És sosem felejtem el, hogy Vidák Istvánnal való találkozásunk nélkül, ha ő nem olyan segítőkész és nem ad útmutatást, nem lennének sikeres táborok és az a sok ember sem, akinek látom a ragyogást az arcán, hogy: igen, én bekötöttem egy széket.

Ez az egyszerű lépés ennyire továbbgyűrűzött. Én akkor még sok mindennel mással is foglalkoztam csuhétárgyakat, babákat, apróságokat is csináltam, meg mindenféle egyebet. Jó, néha-néha ma is, de mára világos, hogy a székkötés a fő csapásirányom, fő tevékenységem, ebben tudok kiteljesedni.

Összefogásból elismerés. A székkötés is művészet

A második sorsfordító találkozásom, Szabó László Zoltánnal bútorkészítő, fafaragó mesterrel volt, nagyjából hat évvel ezelőtt. Ő nagy név volt természetesen már akkor is, a Népművészet Mestere. A Mesterségek Ünnepén látta ahogyan dolgozom. Azzal szólított meg, hogy szeretné, ha bekötném a székeit, melyeket egy kiállításra szánt. Megtisztelő volt a felkérés, meg is csináltam a munkát. 2015-ben aztán, amikor a XI. Népi Mesterségek Művészete pályázatra vittem föl a saját kis motyómat, megláttam a pályázati tárgyak között azokat a székeket, amelyeket én kötöttem be a mesternek. Tehát Szabó László Zoltán erre a pályázatra szánta a garnitúrát. Megdobbant a szívem, fölhívtam és megkérdeztem tőle, hogy hozzájárulna-e ahhoz, hogy közös legyen ez a munka, ez a mű. Óriási lenne, ha nekem is lennének zsűrizett tárgyaim, tehát én is beadnám a neki kötött a székeket zsűrizésre a pályázat keretében. Így is történt és az asztal a négy székkel, nagydíjat kapott. Az értékelésben külön kiemelték, hogy az együttműködést díjazták.

Ez volt életem első díja, oklevele-rengeteget jelentett nekem. Régebben úgy gondoltam, hogy egy székkötő semmit nem nyerhet, mert annyira hétköznapi dolog ez a tevékenység és nem is lehet benne úgy remekelni, mint ahogyan például a csipkeverők meg a hímzők teszik. Ám ez a díj megerősített abban, hogy igenis lehet szépet alkotni, szerethető dolgokat létrehozni. Sokan értékelik persze a műfajt, de volt már olyan érzésem, hogy ez egy lekezelt ága a népi kultúrának. Bízom benne, hogy egyszer eljutunk oda, hogy azt mondják: (, hogy) na(,) igen, ez is művészet. Mindenestre nagy büszkeség, hogy tavaly Év mestere díjat kaptam a Mesterségek Ünnepén.

Ez volt tehát az második (elképesztően) fontos és meghatározó találkozásom története. Sajnos másik székkötővel már nemigen találkozom a rendezvényen. Petrovics Sándor még járt egy darabig. Becslésem szerint az egész országban 10-12-en vagyunk egyáltalán. Bár többen lennénk!

Hol lesz az egyetlen székkötő a Mesterségek Ünnepén?

Az idei fesztiválon egy napot a Hagyományok Házának segítek, ekkor játszóházazom. A többi napon, a saját egyesületemnél találnak meg a látogatók. A Régi Mesterségeket Felelevenítő Egyesület kuckójánál leszek, megnézhetik, ahogy dolgozom, kérdezhetnek, mesélek, beszélek szívesen. Szeretem itt a pezsgést, nyüzsgést, szeretem a Mesterségek Ünnepét. Igazi feltöltődés, ami kitart egy évig.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás