Idén Szlovákiából is érkeznek mesterek a Mesterségek Ünnepére. A látogatók találkozhatnak fujara faragással és díszítéssel, a horgos tűvel való hímzéssel, csuhéfonással, a szűcsmesterséggel valamint a drótos mesterséggel. 

 

Hangszer készítés – fujara faragás/díszítés
Straka Ľuboš

A fafaragásnak, ill. a fából készült hangszerek készítésének évszázados hagyománya van a szlovák népi alkotóművészetben. 

A 20. század elején a legegyszerűbb faragási és díszítési technikák tudását természetesnek vették és a fafaragást leginkább férfiak űzték. A szakma széleskörű fejlődését fafaragó iskolák és szövetkezetek segítették elő a múltban. 

Használati tárgyakon kívül hangszereket is készítettek, elsősorban különböző méretű sípokat. Szlovákia sajátossága az ún. „fujara“, ami egy nagyméretű, háromlyukú síp. Felülete figurális és geometriai alakzatokkal, helyenként rézverettel van díszítve. 2005-ben az UNESCO felvette a hangszert az emberiség szellemi kulturális örökségének listájára.

 

Ľuboš Straka, fafaragó először furulyázni tanult meg, csak utána kezdett el fujarákat készíteni. Hangszereinek sajátossága, hogy kizárólag eredeti, hagyományos motívumokkal vannak díszítve. 2014-ben a fujara készítéshez szükséges, mesteri faragási tudásáért megkapta a Népművészet Mestere elismerést.

 

 

 

Hímzés horgos tűvel
Marcineková Elena

A horgos tűvel való hímzés technikájának alapja a fonal olyan áthurkolása, aminek következtében a hímzendő anyagon a hímzés mintájának a vonala láncsor alakú lesz. Vonalas motívumok hímzésére alkalmas, ezért az előrerajzolt/előnyomott   hímzési technikák közé sorolható.  

A láncokat két féle képen lehet varrni, sima vagy horgos tűvel. A horgos tűnél az úgynevezett tamburinos technika kerül alkalmazásra, miközben a hímzendő anyag keretbe van feszítve. 

A horgos tűvel való hímzéssel leginkább sárga, narancsszínű és piros virág, levél motívumokat varrtak. Ez a technika kihatással volt néhány szlovákiai hímző régió stílusára. 

 

Elena Marcineková  Gyetváról ( Detva) származik, ahol honos ez a hímzési technika.  Viseletek javításával és varrásával foglalkozik.  

 

 

Csuhéfonás vastagra csavart csuhéból
Gyűrűsi Valéria

A múlt század 70-es és 80-as éveiben új, formatervezett kör alakú, kukoricacsuhé kosarakat készített az ÚĽUV (Szlovák Népművészeti Központ), amelyek új technikával – vastagra csavart csuhéból – készültek. 

A vékonyra sodort csuhétól nem csak a csuhé vastagsága tér el, hanem a sodrás iránya is más. A csuhé fokozatos adagolása a tárgy szerkezetébe azt eredményezi, hogy a kosár alján nem keletkezik rés. 

Felhasználás előtt a csuhét meleg vízbe áztatják, amitől hajlékony, rugalmas lesz. A végterméket deszka nehezékkel simították vagy vasalták laposra, hogy kiemeljék a tárgy/fonás szerkezetét.  

 

Gyűrűsi Valéria naszvadi (Nesvady) származású, ahol elsősorban a vékonyra csavart csuhé feldolgozása van elterjedve. 14 évesen tanult meg fonni az édesanyjától és a nagymamájától. Munkáját 2009-ben a Népművészet Mestere elismeréssel díjazták.

 

 

Szűcsmesterség
Suchá Anna

Hajdanán a szűcsmesterség elterjedt kézműves szakma volt a mai Szlovákia területén. A szűcsök céhekbe tömörültek együtt a szabókkal, gombkészítőkkel, cipészekkel, csizmakészítőkkel, de ugyancsak a fazekasokkal és kovácsokkal. A városi kézművesek/ iparosok számára szűcsmesterség jelentette a fő bevételi forrást. Szakképzett, de a még nem kitanult szűcsök is bundákat varrtak megrendelésre és árusítottak a vásárokon.  Az első világháború után hanyatlani kezdett a hagyományos viselet viselése, ezért fel kellett kelteni városi polgárok érdeklődését és újdonságot kínálni. A mesterek kénytelenek voltak szabásaikban a városi divathoz  alkalmazkodni. Így történt, hogy a hímzett rövid és hosszú bundák viselése a növekvő számú szlovák vállalkozók számára a nemzeti identitás/hovatartozás jelképe lett. A kisvállalkozások eltörlése a második világháború után, az 50-es években a szűcsmesterség hanyatlását eredményezte a mai Szlovákia területén.

 

Anna Suchá családi hagyományt folytat. A mesterséget, bátyjával együtt, az édesapjuktól tanulta. Később szakirányú képzettséget szerzett a dobsinai szűcsiskolában Ditt Vojtech vezetése alatt. A Népművészet Mestere lett 2020-ban.

 

 

Drótos mesterség
Smržík Štefan

Drótos mesterség – mint a népi szakma/mesterség meghatározott formája – eredetileg konkrét földrajzi helyekhez volt köthető a mai Szlovákia területén. A 18. század elején tűnt fel az ország két gazdaságilag és szociálisan legelmaradottabb régiójában, Szepes és Kiszuca területén. A helyiek számára fontos bevételnek számított az így keresett pénz, amivel pótolni tudta csekély jövedelmüket, ami a nem megfelelő mezőgazdasági feltételekből és egyéb munkalehetőség hiányából adódott.  

A szakma terjedését elősegítette a drót, mint alapanyag, manufaktúrában történő gyártása a határ mentén. Az úgynevezett „házaló” mesterséget főleg férfiak végezték, akiket már serdülőkorú, 10-14 éves fiaik is kísértek azzal a céllal, hogy megtanulják a mesterséget. A 19. század felétől sok drótostót a környékbeli vándorlás helyett a tengerentúli kivándorlást választotta egy jobb élet reményében.

 

Štefan Smržík az Árva (Orava) régióból származik. A drótos mesterséggel 1998 óta foglalkozik. Eredeti foglalkozása lakatos. A drót, mint alapanyag rejtelmeibe a testvére vezette be. Alkotásával – a hagyományos drótos és a kovácsmesterség összekapcsolásával – rendhagyó fúziót alakított. A Népművészet Mestere elismerést 2008-ban kapta meg.

 

 

 

 

 

Együttműködő partnerünk: a Szlovák Intézet