Kitárt örömmel készül a reggel az ünnep

minden napja idején.

Fény csendül a várfalakon, mohás köveken,

kanyargó utakon – tűnik a harmat,

muzsikál a szél halkan hívogatón,

várva az arra járót,

csendességre, mesére, játékra,

fűben heverésre.

Mit lehet itt csinálni? – kérdi az arra járó kíváncsi készséggel?

Ó, sok mindent!

Lehet

követ vizezni,

a cseppek perdülését nézni,

teknőben ringani-ringatni,

kukoricából kutacskát építeni,

szekérkézni,

szoknyát pörgetni,

koszorút kötni,

selymet lengetni,

együtt muzsikálni,

főzni, mosni,

teregetni.

 

 

Gyere, előbb nézzünk szét máshol is, aztán visszajövünk! – hangzik a szó szelíd-engedőn,

s már játszanak is mind –

kicsik és nagyok –

a gyermeki lét

kortalan

csodájában

összeérve.

 

 

 

Egy napon üzenet érkezett – fénylő kedvű
„Az én kislányom már mindent kimosott nálad a játszóban, amit csak ki lehet mosni..”
– Igen, emlékszem a kicsi lányra! Esztendőről esztendőre újra és újra, öreg teknőben, két fa között, lepkeszárnyú vásznak alatt mosott, teregetett szorgosan.

A

fák,

azóta

az égig

érnek

derekukat már

alig éri át

a szárítókötél

– Én vagyok az, sok éve – mutatott egy fotót mosolyogva – állt a délutáni fényben és megsimogatta az öreg teknőt. Csillogott a víz, suttogtak a levélkék. Zendül az ünnep.

Szél muzsikál,

peregnek az aranyos búzaszemek

s kő-között kézzel tört magocskákból,

ki-ki a maga lisztjét vízzel szelídítve

formálja a tésztának valót.

– Ebben a kicsike kemencében készül

majd a laska? – A kérdés helyén való,

hiszen a füstölgő kéményű aprócska

sárkemence alig nagyobb, mint két tenyér!

– Igen! Ebben bizony!

Mind, ami háromszor három szem

búzából való!

Röppen a mese, zendül a játék, élesztik

hát a tüzet kicsi ujjnyi fával, izzítva-,

fújva a parazsat, hiszen tenni kell

annak, ki kóstolni szeretne.

 

Egy kicsit had álljak ide! – kérik újra és újra az arra járók.

Álldogálnak kevéskét, aztán lekuporodnak rongybabák, ládikók, kavicsok, edénykék közé, ki így ki úgy, hogy lehunyt szemmel magába szippantsa a csendet.

Átölelő, ringató álomidő – a teremtett világ és az apró gyermek játék-öröméből szerteáradó béke, ami az esztendők során olyan sok felnőttet elringatott már a fehér csipkés sátor alatt, az erdők – mezők színe-virágát kerekre-szőtt gyapjútakarón.

 

Környei Alice a babás foglalkozások és játszók nagymestere.

fotók: Burovincz Janka

szöveg: Környei Alice