Az idősebb kovácsmesterek megálltak a zalai műhelynél, leültek beszélgetni a ládákra, és közben mi fiatalok dolgoztunk. Hallgattuk az öregek anekdotáit, közben néha egyik másik szólt, hogy azt ne így vagy ne úgy csináljuk, és segített továbblépni. Mindezt sok ember, arra járó figyelte.
A „tömegben” ott állt egy bácsika, mosolygott, és sóvárgó szemmel nézte a bemutatót. Hirtelen az egyik kovácsmester, aki vizslatta a bámészkodókat, rámutatott az öregúrra, és szinte rákiáltott, hogy: – Papa!!!
Még mi is odakaptuk a fejünket, hogy mi történhetett, a bácsi is megijedt egy pillanatra, aztán a mester folytatta a mondatot: – …maga kovács volt! Nem kérdezett, nem találgatott, csak így kijelentette. Az öregember még hátra is lépett egyet, és csak annyit tudott mondani, hogy: – igen.
Nehezen jött a következő mondat: – de hát honnan tudja? Ott a mester elmagyarázta, hogy ilyen kéztartást csak öreg kovácsoktól látott. Nem is ez a fontos. Behívtuk a bácsit a sátorba, hellyel és itallal kínáltuk, és kérdezgettük, hogy mégis hol dolgozott, mikor hagyta abba, milyen volt régen az inas élet és így tovább. Búcsúzóul, amikor már indult volna odahívtuk az üllőhöz, mert láttuk rajta, hogy szeretné kipróbálni, csak nem akar tolakodni.
Könnybe lábadt szemmel fogta meg a kalapácsot és az addig nehezen, öregesen mozgó bácsika, megfiatalodott a szemünk előtt és ütötte, ütötte a vasat, míg el nem fáradt.
Ha jól emlékszem ez négy éve történt, utána minden esztendőben ott állt az asztalok túlfelén és mosolygott. És mi mindig behívtuk, itallal kínáltuk, és beszélgettünk vele a régi időkről. Nagyon remélem, hogy idén is találkozunk é    s még sok-sok éven keresztül mosolyog majd ránk!
 

 

 

Horváth Márk kovácsmester,

a Zala Megyei Népművészeti Egyesület tagja