Az üzbég és kirgiz kaland
Igyártó Gabriella „Elka” története
Röpködnek a mínuszok, de a csuhé marad
Ez a történet két évvel ezelőtt a Mesterségek Ünnepén kezdődött, amikor Üzbegisztán volt a vendég ország. Az egyik meleg nyári napon a FAO* közép-kelet-európai és ázsiai irodájának üzbég származású munkatársa, Dono Abdurazakova kilátogatott a rendezvényre, hogy találkozzon az ideutazott honfiaival.
De nem csak az ő portékáikat csodálta meg, lenyűgözte az egész ünnep, a vásári forgatag, a rendezvény utánozhatatlan hangulata. Innentől kezdve azon dolgozott, hogy létrejöhessen egy, az üzbég és magyar kézműveseket összekötő program. Így született meg FAO-támogatással egy közös projekt, aminek leglényegesebb eleme a hatalmas mértékű vidéki női munkanélküliség felszámolásának segítése két ázsiai országban.
Ebben magyar, üzbég és kirgiz mesterek vettek részt. A tennivaló az volt, hogy Üzbegisztánba és Kirgizisztánba utazva a magyar kézművesek olyan mesterségeket tanítsanak az ottaniaknak, amelyekhez alapanyagul az élelmiszeripar melléktermékeit tudják felhasználni. A cél: piacképes termékek, technikák megismertetése a kézművesekkel, akik majd újabb tanfolyamokon tovább adják a tudást.
Kulcsfontosságú, hogy nem akartuk megváltoztatni a hagyományaikat.
Mi olyan tudást, technikákat akartunk átadni, ami piacképes. Inkább használati tárgyak készítésére fókuszáltan, ezt tűztük ki célul. Megnéztük milyen olyan alapanyagok léteznek, amiket hasznosítani lehetne. A gyapjúra, csuhéra, szalmára, vesszőre esett a választás – ezek mind megtalálhatók ezekben az országokban.
Persze ezeknek korábban volt hagyománya ott is, például a nemezelésnek, de mára kikopott, szinte teljesen eltűnt. Ezért visszatanítottuk, új technikákkal. A varrott nemezt is megmutattuk például.
-15 fokos hidegben kezdtük
2018 februárjában megérkeztünk a kirgiz fővárosba, Biskekbe. Itt az a meglepetés ért minket, hogy a városban érkezésünk előtt napokig nem volt fűtés. Egy művészeti iskolát kaptunk meg a munkához, de az épület kongott az ürességtől, mert ilyen zimankóban nem volt tanítás. Aztán hamar megjavították a fűtést, de még napokig bundában kellett benn is ülni. El is terjedt a mondás: hogy itt nem luxus a nercbunda, hanem nemzeti viselet.
A biskekiek irtó helyesek voltak, szívmelengető volt látni, ahogy a kezdeti feszültség mindenkiben pikk-pakk feloldódott, aztán már nyelvtudás nélkül is megértettük egymást.
Az még külön izgalmas volt, hogy ott nincs tömegközlekedés, a szállástól pedig igencsak messze volt az iskola. Sokat segítettek a helyiek, de többször taxival kellett utazni. Hű. hát arról tudnék mesélni, milyen kimerítő egy ottani taxistól kiénekelni egy számlát az utazásról. Márpedig egy ilyen projektet fillérre el kell számolni.
Szerencsénk volt a kirgiz tolmácsunkkal. Bár Magyarországon él 30 éve, nagyon jó kapcsolatrendszere volt és ismert nagyon sok fontos embert, kiderült, hogy az ottani első szabadon választott kormány miniszterelnök-helyettesének testvére. Mindenhol felismerték és örömmel fogadták.
A kirgiz néprajzkutató UNESCO munkatárs pedig egy gyönyörű filmsztár volt egykor. Dinara Chochunbaeva, két évvel ezelőtt itt volt a Mesterségek Ünnepén és ő is részt vett a projekt kialakításában. Odakint pedig meghívott mindannyiunkat a házába, egy felejthetetlen kirgiz hagyományos vacsorára és persze visszavár minket.
De mi a helyzet a tanítással?
Teltházas tanfolyamokat tartottunk, valóban az ország minden régiójából jöttek a mesterek.
A legeslegnagyobb sikere pedig a csuhénak lett. Vittünk mi magunkkal egy szalmacsuhé fonó kézműves mestert is. Vitt csuhét is: székülőkét, széktámlát, tárolóedényeket tanított készíteni. Kiderült, hogy ott nem ismerték ezt a technikát, nem használták semmire a csuhét. Tátott szájjal nézték, hogy amit eddig megetettek az állatokkal, az milyen remek alapanyag. A használati tárgyakat szerették, el is fogyott hamar a csuhé. Egyszer csak jött a hír, hogy egy Biskek melletti faluban egy padláson rengeteg csuhét találtak. Úgyhogy neki lehetett megint gyürkőzni a munkának.
Irány Taskent
Egy hét Kirgizisztán után aztán én átmentem Taskentbe. Modern település az üzbég főváros, a 60-as évek földrengésében itt minden elpusztult, mára jó hangulatú, újjáépített városba érkezik az utazó. Naná, hogy zűr itt is akadt. A bankkártyánkat az egész országban nem lehetett használni. Ott álltunk egy fillér nélkül. Mindent bejártunk, de mindhiába. Végül a Dono Abdurazakova a FAO iroda munkatársa adott kölcsön pénzt.
Mellékesnek tűnhet, de lélegzetállító volt mindkét országban a fogadtatásunk, őszintén támogatták a munkánkat, a megnyitón nagykövetek, miniszterek ráztak velünk kezet csillogó szemekkel. Mindannyian kulcsfontosságúnak találták a programot.
A program nagyszerűen sikerült, várjuk a folytatást.
És most jön a legfontosabb:
az idei Mesterségek Ünnepén lesz egy FAO pavilon, ahol ezeknek a kinti tanfolyamoknak a legjobbjai, üzbég és kirgiz mesterek bemutatják a frissen szerzett tudást és az abból született tárgyakat.
Keressék őket szeretettel!
*FAO – Az Egyesült Nemzetek Szervezetének Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete
Igyártó Gabriella
A Népművészeti Egyesületek Szövetségének ügyvezetője, a Mesterségek Ünnepe fesztiváligazgatója
Már nevében is ott a sorsszerűség, aztán az erdélyi otthoni és iskolai élmények is mind hozzájárultak ahhoz, hogy Igyártó Gabriella, vagy, ahogy mindenki ismeri és szólítja Elka, a népi mesterségek és mesterek népszerűsítésére tette fel életét. Nap, mint nap küzd a kézműves remekek elismertségéért. Úgy tartja, a legfontosabb feladat az utódok, a hagyományaink továbbvivőinek nevelése. Azt szeretné, ha mind többen éreznék úgy, hogy ma is érdemes kézműves mesterséget tanulni.
